Nádhajókkal az őseink nyomában

Készítette: TKÉva

 

 

 

 

 

 

 

 

Thor Heyerdahl norvég felfedező, archeológus 1914-ben született Larvikban, Norvégiában. Miközben a világ jelentős részét beutazta, feltűnt számára, hogy a Föld bizonyos, egymástól távol eső pontjain milyen feltűnően hasonló kultúrák virágoztak egykor és egy időben. Így például Egyiptomban, az Indus-völgyében, a sumérok egykori birodalmában, a Titicaca-tó környékén élő népeknél, vagy éppen a Húsvét-szigeteken. Azonos módszerrel építettek nádhajókat, épületeket, és feltűnően hasonló használati tárgyakat készítettek. Heyerdahl elméletét, miszerint e népeknek szoros kapcsolatban kellett állniuk egymással, s hogy e kultúrák netán valamilyen közös gyökérből eredtek, a világszerte híressé vált, nádhajókkal véghezvitt expedícióival igyekezett bebizonyítani.

 

Igen nagy történelmi tettet hajtott végre amikor 1947-ben Peruból a Csendes-óceánon át Polinéziába vitorlázott az ősi módszerek szerint épített háncshajóján. A kalandor a második világháború után fedte fel elméletét az emberi letelepedések folyamatáról, és ezt bizonyítandó a gyakorlatba ültette azt. Meg volt győződve róla hogy Dél-Amerikába Polinéziából jöttek a bevándorlók, elvitorlázva keletről nyugatra, és nem fordítva, ahogy azt addig tartották. Balsafából ácsolt tutajukat Kon-Tiki-nak nevezték el, s a  mintegy 8000 km-es utat 101 nap alatt tették meg.

 

A tudósok által leginkább elismert expediciója a húsvét-szigeteki volt az 1950-es években, amely a szigetek hatalmas szoborfejeinek rejtélyét próbálta felfedni. Amíg alternatív elméletei elismerést és szkepticizmust váltottak ki a tudósok körében, Thor fantáziája új elméleti utakat nyitott meg az emberi kultúrák terjedéséről a földön. A húsvét-szigeteki nádhajók is azt jelzik, hogy a távhajózást illetően nagy vállalkozásaik lehettek, az ott élő emberek pedig igen szakképzettek voltak e téren.  

 

 

Igen jól ismertek az egyiptomi hajóábrázolások. Az előkerült régészeti leletek között akadtak olyan pontos rajzok és leírások, melyek alapján meg tudták építeni az egykori ősi egyiptomi papírusz, illetve az egykori sumér nád hajók másait. Ezeket már a predinasztikus időkben, a fáraók uralkodása előtt is használták, távoli tengeri utazásokhoz, s a nádhajók használata az egész Nílus-völgyében elterjedt. Hála ezen pontos ábrázolásoknak, megépülhetett a Rá I., majd a Rá II. nádhajó, melyek kemény próbát álltak ki a nyílt tengeren. A két expedíció 1969-ben és 1970-ben volt. A Rá I. már majdnem áthajózott az egész Atlanti-óceánon, amikor elszakadtak a kötelek, s ezzel az expedíció félbeszakadt. Ám a következő évben a Rá II-n sikeresen tették meg az utat Afrikától egészen Amerikáig. Marokkóból indulva 57 nap alatt szelték át az Atlanti-óceánt annak a hipotézisnek az alátámasztására, hogy az ókori Egyiptom lakói eljuthattak Amerikába. Ez is azt igazolja, hogy a konkvisztádorok bizony jócskán megkéstek.

 

 

Az 1977-es Tigris expedíciójával Heyerdahl az Indiai-óceánt hajózta körül, olyan berdiből készített hajóval, amit egykor a sumérok használtak. A mezopotámiai művészetről kevesebb ilyen lelet maradt fenn, de néhány dombormű világosan megmutatja, hogy a két folyó közt éppen olyan nádhajókat építettek, mint a Níluson, vagyis a legrégibb sumérok és egyiptomiak szemmel láthatóan azonos hajótervezési örökséget vettek át. A tudósok megállapították, hogy a sumérok legrégibb, „hajót” jelentő, hieroglifikus írásjele azonos az egyiptomiak legősibb hieroglifáiban szereplő „tengerészet” értelmű jellel. Ez arra is enged következtetni, hogy netán e két nép legrégibb írástudói egy ma már letűnt közös forrásból vették át az írás eszméjét.  

 

 

Az egykori Mezopotámia területén élő mocsárlakó arabok ma is könnyű kis nádcsónakokkal közlekednek. Ezekről  lenyűgözve írta Heyerdahl, hogy a szimmetria és a részletek tekintetében sosem látott még ennél mesteribben összedolgozott növényszárakat, kivéve a titicaca-tavi és a húsvét-szigeteki nádcsónakokat. Ott, az Andokban, a magasan fekvő Titicaca-tónál élő ajmara, kecsua és uru indiánok még ma is pontosan olyan vízi járműveket építenek, mint az ősi egyiptomiak és mezopotámiaiak. S hogy mennyire egyformán dolgoznak ezek az egymástól távol élő hajóépítő mesterek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Heyerdahl az igen nagy volumenű munka miatt a Dél-Amerikában élő ajmara indiánokat is segítségül hívta a hajói megépítéséhez. Munka közben az arabok arabul, az ajmarák ajmarául beszéltek, s e két nyelv annyira különbözik egymástól, mint a kínai az angoltól, de mégis tökéletesen megértették egymást, mivel a nád ősi ismerete volt a közös nyelvük.

 

Talán a legmélyrehatóbban egy bizonyos Armas Salonen kutatta a sumérok hajózási tudományának történelmét, melyhez az adatokat a sumér és akkád ékírásos agyagtáblák szolgáltatták számára. Erről a témáról tanulmányt is írt, melyet azzal kezd, hogy a mezopotámiai hajóépítés fejlődése minden tekintetben azonos az ősi egyiptomival, s hogy az első hajók, nádhajók voltak. Tanulmányában beszámolt egy bizonyos típusú hajóról, melyet „tengerbíró hajóként” vagy „istenhajóként” is jellemez, s melyet magurnak neveztek. Ezt a típusú hajót használták a félistenek és az isteni ősök még Úr alapítása előtt. Rendkívül nagy méretűek voltak és még életmentő csónakokat is vittek magukkal szükség esetére. A hajóknak – akárcsak ma is – nevük volt, többnyire városokról, királyokról, hősökről nevezték el őket.

 

A Tigris expedíció során az Indus-völgyében is megálltak, melyről Heyerdahl a következőket írja: „Az Indus-völgy titka nem annyira eltűnésében, mint inkább felbukkanásában rejlik. Egyiptomhoz és Sumérhoz hasonlóan, ennek a harmadik nagy kortárs korai civilizációnak is hiányoznak a világos helyi gyökerei; úgy tűnik, hogy egyszerűen egy hajózható nagy folyó termékeny partvidékét választotta új otthonául valamely régi, hatalmas dinasztia egyik ága.”

 

Az alábbi ábra a nádhajók elterjedését szemlélteti. Sárga zászló jelzi azokat a helyeket, ahol a történelmi időkben épültek nádhajók, a többi szín azt mutatja, ahol a közelmúltig, illetve a mai napig is használják őket. A rajz érdekességképpen a piramisok elterjedését is mutatja, s jól látható, hogy milyen sűrű köztük a területi egybeesés.

 

 

 

Vajon miért? Úgy tűnik, mintha ezek a civilizációk ebben az időben az űrből pottyantak volna a bolygónkra. „Az igazi rejtély az, hogy az emberiség történetének nincs egy általunk ismert kezdete. Úgy tűnik, hogy a tengerről érkező civilizált tengerjárókkal kezdődött. Ez azonban nem igazi kezdet. Ez valaminek a folytatása, amit még homály fed.” – írja Heyerdahl, aki ha ismerte volna az Arvisurákat, akkor talán magyarázatot talált volna a fenti rejtélyre. Álljon most itt egy rajz az Arvisurából, melyen az egykor elsüllyedt Ataisz gyarmatait jelölték be. Érdemes összehasonlítani a két ábrát, s ez alapján talán némi következtetést is le lehet vonni!

 

 

 

És bizony az Arvisurában is találhatunk utalásokat a nádhajók használatára, íme néhány idézet:

„De mire a következő holdtöltén az ős Agaba elindult Kuszkó után a kézművesekkel, jött a szörnyű földrengés, tűzokádat és mennyek szakadása. Ebben a szörnyűségben a Kuszkó-féle nádhajók mind odavesztek és Agaba két kézműves vitorlás hajója is csak nagy nehezen tudott megmenekülni az özönvízből.”

 

Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek és Úr városának közelében leszálltak a tengerre. Nemsokára Oánész kiúszott a partra. Felsőteste emberre hasonlított, míg alul hal teste volt. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr népének fiai kenyeret és húst vittek cserébe, amelyet szívesen elfogadott. Később társai is követték és még csillogóbb ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe.”

 

„Az Anyahita-Arvisura-hívők csoportja idők multával annyira átalakította az immár négyvérűvé vált ataiszi embereket, hogy minden tekintetben okosabbak voltak a jégár elől menekülteknél. Könnyű nád-, majd facsónakokon elkezdtek más településeket is felkeresni, bárhová kerültek az istenes papjaik útján mindig kapcsolatban maradtak régi birodalmukkal.”

 

A nádhajókon kívül azonban számos más lelet és felfedezés is arra enged következtetni bennünket, hogy ezen kultúrák valamilyen közös forrásból kellett, hogy eredjenek.

 

Bahreinban, Heyerdahl „ismerős” faragott kőtömböket talált. Ezeket a köveket derékszögben vágták ki és nem volt két azonos köztük. Egyeseknek a sarkait lekerekítették, de mindegyiket úgy faragták, hogy egészen pontosan, rés vagy hézag nélkül illeszkedjenek a szomszédos tömbhöz, mintha csak lézersugárral dolgoztak volna. Ami érdekes a dologban, hogy ilyen mészkövek Bahreinon nem léteznek, valahonnan máshonnan kellett hogy ideszállítsák a hatalmas tömböket. Ugyanilyen falakra először a Húsvét-szigeteken bukkant Heyerdahl, ahol ismeretlen kőfaragó mesterek alkalmazták ezt a technikát, a nagy szobrokat tartó legrégibb megalitikus templomteraszoknál. Ezután a dél-amerikai hajóépítőknél látta ugyanezeket az ismertetőjegyeket, majd a Marokkó atlanti-óceáni partján fekvő Lixus templomfalainál is.

 

Föníciai eredetű égetett agyagpecséteket találtak, melyek típusuk és díszítésük szempontjából semmiben sem különböztek a mezopotámiai pecsétektől; a Gran Canaria Múzeumban vannak kiállítva egy sereg tipikus mexikói égetett agyagpecséttel együtt, demonstrálván megdöbbentő hasonlóságukat.

 

 

 

Heyerdahl látta, hogy hogyan készítik az indus-völgyi emberek a vályogtéglákat. Ilyen egyszerű módszereknek az egymástól független felfedezése nem volna meglepő az Afrika északi partján elterülő országokban, de az már meglepő, hogy a mexikói civilizáció alapítói is ezzel a módszerrel építkeztek az Atlanti-óceán túlsó partján fekvő dzsungelben. Vályogot használtak az olmékok, az amerikai civilizáció ismeretlen eredetű alapítói a nap felé forduló templompiramisaik építésénél, a La Venta melletti parti mocsarakban, ahol bőven volt fa és nád. És a perui pre-inkák is vályogtéglákból építették a part mellett álló és a nap felé forduló zikkurat formájú piramisaikat, melyek tetejére templomot raktak. A Peru északi partján emelkedő Cerro Colorado piramis 4800 m2 területen fekszik, az ősi építészek hatmillió vályogtéglát használtak fel építéséhez. A teljesen ellentétes környezet és éghajlat ellenére, a mexikói őserdők és a perui sivatag pre-kolumbián civilizációinak az alapítói óvilági stílusban, vályogtéglákból építkeztek.

 

Az indus-völgyi gyapotszállítók láttán ismét az ősi Mexikó és Peru jutott Heyerdahl eszébe. A tudósok szerint először az indus-völgyi síkságon termesztettek használható gyapotot, s a növény innen került Egyiptomba. Amikor azonban a spanyolok Mexikóba és Peruba érkeztek, mindkét helyen hatalmas megművelt gyapotmezőket találtak. Mind a mai napig rejtély a tudósok előtt, hogyan lehet a függőleges keretű, dupla lánchengeres szövőszék, amelyet a spanyolok érkezésekor az inkák használtak, azonos azzal, amelyet az ősi Egyiptomban és Mezopotámiában használtak. A különlegesen díszített kerámiakorsókat, amelyeket a fonalkészítésnél használtak, alig lehet megkülönböztetni az óvilágiaktól, és a tudósok rámutattak arra, hogy a megszőtt anyagból olykor azonos ruhákat is készítettek.  És még ez sem minden, mert ehhez aztán még a botanikusok is hozzászóltak. Egy kromoszómakutatás szerint az ősi mexikói és perui nép által termesztett gyapot nagyon különös fajta, nem ugyanaz, mint ami vadon nő Amerikában és amelyből tulajdonképpen nem lehet fonható szálat kinyerni. Az összes óvilági gyapot kromoszómái különböznek az amerikai fajtáétól; a Kolumbus előtti Mexikó és Peru gyapottermelői valamiképpen hozzájutottak az óvilági gyapothoz, azt keresztezték a vadon növő, helyi fajtával és egy tökéletesen fonható növényt kaptak mely – egy dupla kromoszóma számú hibridben – mindkét fajta kromoszómáit tartalmazta. A botanikusok joggal tehetik fel a kérdést: hogyan került az óvilági gyapot a mexikói és perui kultúra alapítóihoz? Heyerdahl szerint: „Van valami nevetséges számos történész és antropológus kétségbeesett törekvésében, amellyel azt akarják bizonyítani, hogy az Atlanti-óceánt a spanyolok és vikingek szelték át először. Van abban valami vallási fanatizmus, ahogyan a nyugati világ ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, miszerint Amerika európai alkotás, amelyet tökéletesen megvédett a tenger, egészen addig, amíg a helyi „barbárokat” fel nem fedezték a „civilizált”, keresztény úttörők.  Próbáljunk elfogulatlanabbak lenni! A hajózás és írás tudományát, sőt még a keresztet meg a vallást is, amit Amerikába vittünk, Ázsiából kaptuk.”

 

De hogy egy hazai vonatkozású példát is említsünk, Pap Gábor Hazatalálás c. könyvéből idézve: "Nehezen magyarázható meg példának okáért, mikor és milyen úton-módon volt alkalma "megállapodni" a századunk közepetáján tevékenykedett Kisjankó Bori matyó hímzőasszonynak a több mint félévezreddel előtte, a világ túlsó oldalán működött prékolumbián mexikói fazekasmesterrel, hogy ugyanazt a "kétpúpú" madarat hozzák létre, amely valódi, hús-vér madárra ugyan igen kevéssé emlékeztet, de egymásra annál inkább."

 

„Mivel az emberi faj korára vonatkozó eddigi nézetek teljességgel helyteleneknek bizonyultak, bizony óvatosan kell mozognunk, és nem szabad vakon hinnünk a civilizáció korára és elterjedésére vonatkozó feltételezésekben.

Túlságosan keveset tudunk.”

 

 

vissza